A gyógyulásom útja 1. rész

A gyógyulásom útja 1. rész

Barkó Otília Klinikai és Mentálhigiéniai Szakpszichológus vagyok. Mint minden ember életében történnek váratlan, drámainak megélt tragédiák, balesetek, amelyekből tudni kell felállni. Ez alól én sem vagyok kivétel, pedig a szakmámban igyekszem nagyon sok embernek segíteni, de eljött az idő, amikor én szorultam segítségre. Ennek történetét osztom meg veletek az én szemszögemből nézve a megélt tapasztalatokkal együtt.

„Van jógamatracod?” Éreztem a barátnőm hangján a sürgetést. „Van.” Feleltem. „Oké, akkor indulj el kocsival, találkozunk a Pódium Tánciskolánál, Attila kölcsönöz SMR hengert nekünk!” Hirtelen nem is értettem miről beszél, de felkaptam a kabátomat és beültem a kocsiba. Akkor már napok óta nem voltam utcán, mint ahogy mások sem. 2020 tavasza volt, még kissé hideg, de napsütéses idő. 6 hónapja váltam el és 7 hónapja volt diagnosztizált gyomordaganatom. A barátaim láthatóan aggódtak értem, bár tudták, hogy optimista és erős lelkű nő vagyok, de a válás, a költözés, a két fiam iránt érzett aggodalom, a gyomordaganat és most a covidos vírushelyzet egyszerre talán kicsit nekem is sok volt. Leparkoltam a régi „Háromfarkas” mögött, és sétáltam maszkban a Pódium Tánciskola felé. Sütött a nap és élveztem, hogy az utcán lehetek. A szabadságnak ez a változata (az utcán sétálás) olyan tevékenységek közé tartozott, ami a természetes kategóriából a különleges élményekhez került. Az emberek félősen néztek ki az utcára és hitetlenkedve elfordultak, ha azt látták, hogy valakik kezet fognak vagy maszkban ugyan, de puszit adnak egymásnak. Én nem féltem: abban a pillanatban csak a napsütést élveztem. „Oti, Otiii!!!” Hallottam meg messziről a barátnőm hangját és egy pillanat múlva megláttam, ahogy integetve jön felém. Átfutott az agyamon, hogy biztos mosolyog, de ezt nem láthattam, mert maszk fedte az arcát. Hetek óta nem láttam őt és ahogy a covidos helyzet állt, gyanítottam, hogy sokáig nem is fogunk találkozni. “Járni fogsz velem György Attilához online gerincjóga órára. Bejelentkezünk, átutaljuk az óra díját és otthon tudunk jógázni. Úgyis mindig szeretted volna folytatni, itt az alkalom, nincs kifogás!” közölte határozottan a barátnőm és a Tánciskola lépcsőjén terelt felfelé engem. “Attila azt mondta, hogy az otthoni gyakorláshoz szükség lehet SMR hengerre. Mivel egyikünknek sincs, így kölcsön ad nekünk kettőt, majd később visszahozzuk” Ekkor felértünk a lépcső tetejére. Mindeddig szótlanul hallgattam. “Jó, de ki az az Attila, akiről beszélsz?” “Alternatív mozgás-, és masszázsterapeuta, jógaoktató, tuina masszázst, Evminov tornát csinál, kínai gerinctorna oktató.” Sorolta a barátnőm a meggyőző érveket. “És amúgy nagyon jó fej!” A beszélgetésnek ennél a pontjánál megjelent egy mosolygós arc:“Hello Lányok! SMR hengerért jöttetek?” kérdezte és beterelt minket az előtérbe. Bemutatkoztunk egymásnak Attilával, és elmondtam, hogy a barátnőm szerint jógára kellene ismét járnom. Elmondtam azt is, hogy igazából egyetemista korom óta jógázom, de csak otthon, így megpróbálnám a barátnőim csoportjához kapcsolódva a haladó gerincjógát. Attila figyelmesen hallgatott, végigkérdezte van-e valamilyen tünetem, majd elmagyarázta, hogy kinek való a haladó gerincjóga, azt mondta, hogy próbáljam meg és ha bírom, akkor csináljam, ha nem, akkor majd csoportot váltok. Ebben maradtunk. Örömmel és egy frissen lízingelt SMR hengerrel a hónom alatt elköszöntem. A következő héten volt a számomra első gerincjóga óra. Az első 30 percben vidáman konstatáltam, hogy “Bírom én ezt!” és annak külön örültem, hogy a 7 éves kisfiam is megpróbált velem együtt néhány mozdulatot végigcsinálni. Az első óra 50. percében azonban azt éreztem, hogy remeg a lábam, a karom a megterheléstől. Ekkor mintha az online térben Attila látta volna a szerencsétlenkedésemet, megszólalt: “Csak addig csináld a gyakorlatot, ameddig bírja a tested! Inkább hagyd abba a gyakorlatot, ha nem bírod. A fájdalomérzetig nem megyünk el!” Megkönnyebbülve heveredtem le a jógaszőnyegre a macskám mellé és arra gondoltam: “Szépen lassan fog ez menni!” A következő hetekben érzékelni kezdtem, hogy látványosan sokat fejlődtem. A gyakorlatokat végig tudtam csinálni és szinte pontosan is végeztem a mozdulatokat. Két hónap alatt rengeteget fejlődtem, a tartásom egyenesebb lett, jobban figyeltem a mozgásomra, igyekeztem mindennap valamennyit gyakorolni és túráztam mellette. Lélekben és testben is készültem a gyomordaganat műtétemre és tudtam, hogy a műtét után egy ideig nem fogok tudni mozogni úgy, ahogy előtte, tehát szerettem volna a legtöbb időt kihasználni. Közben Attila elküldött egy videót, amiben a gyomordaganat lelki – biológiai hátteréről beszélnek. Így próbáltam megérteni a tüneteimet és kezembe venni a gyógyulásomat. A műtét nagyon jól sikerült, a legnehezebb órák is hamar elteltek, igyekeztem közben a lehető legtöbb alkalommal a tudatomat elvinni máshova a jelen fájdalmából a meditáció világába. Időnként légzésmeditációt végeztem, de a legfájdalmasabb időszakokban a kedvenc belső tájaimon jártam képzeletben és próbáltam rájönni, hogy mire tanít a gyomordaganat. A műtét után gyorsan elkezdett regenerálódni a testem és 1 hónappal a műtét után ismét jógázhattam, ugyan nagyon odafigyelve és nem ugyanazon a szinten, mint előtte, de mégis folytathattam ezt a mozgást is az erdei séták mellett. Az elkövetkezendő egy évben a covidhelyzet bezártsága csökkent, majd megszűnt és ugyan a jógaórákra nem volt időm eljárni, a jól ismert mozdulatokat szinte napi szinten ismételgettem. Közben megkaptuk a hírt, hogy Attila sajnos covidos lett és az állapota súlyossága miatt kórházban van. Mi, akiknek olyan sokat segített, imádkoztunk érte, hogy ez a kedves, segítőkész ember hamar felépüljön. Mire eljött 2021 nyara Attila jobban volt, de tudtuk, hogy még sokáig nem fogunk jógázni nála, mert meg kell erősödnie. A jóga gyakorlását azonban folytattam, mert nagyon jó tapasztalataim lettek a saját testemmel kapcsolatban. Nyár volt és mivel mindig is erdőjárók voltunk a barátnőmmel, éppen az Őrségbe tartottunk, hogy ott töltsünk pár napot kirándulással. Nagy beszélgetésben voltunk, éppen egy mély lelki témát tártunk fel, amikor egy útkereszteződésbe behajtva oldalra pillantottam és megláttam, hogy pár méterre tőlünk felénk robog egy kamion. Hirtelen a gázra léptem, hogy csak az autó farát kapja el az ütközés és ne az utasteret. Azt mondják, amikor traumán mész át olyan, mintha lelassulna az idő. Ezt átéltem én is. Az autó megpördülése és a levegőben való röpülésünk pár másodperce perceknek tűnt. Nem veszítettem el sem az eszméletemet, sem a kontrollomat magam fölött, csak tudtam, hogy pörgünk, röpülünk, zuhanunk. Emlékszem a pillanatra is, amikor a kocsi tetejére zuhantunk.

– folytatás következik –

podium