Túléltem egy covidot (1. rész)

Túléltem egy covidot (1. rész)

   György Attila vagyok a Gerinc Mozgáscentrum Eger létrehozója. Túlélője vagyok napjainkat is sújtó covid járványnak. Sok szomorú történetet hallani ezzel kapcsolatban, de kevesebbet arról, mi zajlik le egy emberben a kezdetektől, hogyan éli meg a kórházi létet, miként kezeli a közben fellépő nehézségeket és mi kellett ahhoz, hogy szövödvények nélkül újra teljesértékű életet tudjak élni.

  Történetem kezdete 2021. március 7-re datálható. Egy szűk családi összejövetel, születésnap, névnap ünneplése. Másnap egy kellemetlen hír, hogy a sógorom illetve a sógornőm akikkel együtt voltunk belázasodtak. Nálam semmilyen tünet nem jelentkezett. Harmadnap furcsa érzet környékezett meg, enyhe fázós érzésem volt, de semmi több. Lassan kezdett vége lenni a hétnek és már a szombatot vártam. Szombaton reggel, 13-án furcsa érzetekkel ébredtem, de nem csak én, hanem a családom női tagjai is. Enyhe hőemelkedés, izomfájdalmak illetve nagy meglepetésemre a korábban közel 14 évig meglévő, de már tünetmentes porckorongsérv okozta fájdalmak ismét megjelentek. Így telt el a hétvége, majd jött a hétfő, március 15-e, amikor rajtam kívül mindenki kezdett jobban lenni, az én testhőmérsékletem viszont kezdett emelkedni. Az otthoni lázcsillapítás minden módszerét elővéve sem volt semmi, ami tartós eredményt hozott volna. Az oxigénszintem lassan kezdett csökkenni. A családban napról napra nőtt a feszültség az állapotom miatt. Bennem még az a remény élt, hogy ennek az állapotnak át kell fordulnia gyógyulásba, hiszen a körülöttem lévő ismerőseim 8, 10, 16 nap magas láz után kijöttek ebből az állapotból. Közeledett a 20-ai hétvége, tovább nőtt a feszültség itthon, az oxigénszintem drasztikusan kezdett lefelé menni. Két évvel korábban, hasonló állapotban, (akkor azt H1N1 influenzának hívták), már megjártam a kórházat és annak intenzív osztályát, így tudtam milyen élethelyzet előtt állok, ha újból bekerülök a kórházba. Egy nagyon kedves orvos ismerősünk és az akkor már talpra állt sógorom eljöttek hozzám, hogy lássák az állapotomat. A percenkénti légzésszámom ekkor már magas volt. Én ebből annyit éreztem, hogy sokkal gyengébb vagyok, nem igazán éreztem az oxigénhiányt, mivel már több mint egy éve olyan légzőgyakorlatot alkalmaztam, ami a légzéscsökkentésen alapszik.
Mi állhatott az otthoni feszültség hátterében? Egyik oldalról az aggódás a családtagjaim részéről az állapotom miatt, másik oldalról pedig a nyomás, hogy kórházba kell mennem. Mentő hívását erőltették, amit még nem akartam, hiszen tudtam mi várna rám. Teljes mértékben tudatomnál voltam, ezért én szerettem volna meghozni egy olyan döntést, amit nem erőltetnek rám. Erre lelkileg is fel kellett készülnöm. Végül március 20-án már nem lehetett tovább várni, javulás tünetei zéró, oxigénszaturáció 80-as, a döntés is megszületett bennem, tudtam, ha életben akarok maradni az egyetlen út a kórház. A mentő megérkezéséig összeszedtem magam, felöltöztem, a többiek összepakolták a szükséges dolgokat.    A mentősök megérkezte után még lementem egy emeletnyi lépcsőn, amin kikerekedett a szemük, amikor látták a 80-as szintet. Gyorsteszt és egyéb dokumentáció után repültünk is a kórház felé. A mentőkocsiban oxigént kezdtek adni, ahol már megéreztem mi a különbség, ahhoz képest, amikor még anélkül voltam.

A szükséges kórházi felvételi protokoll után elhelyeztek emlékezetem szerint a belgyógyászat második emeletén az egyik kórteremben. 4-en vagy 5-en voltunk abban a szobában. Miközben feküdtem az ágyamon, észrevettem a másik szobában elhelyezett, még járóképes, de levegőt nehezen vevő unokanővéremet. Elcsodálkozott, hogy „te itt”? Pár szóváltás után visszatért a szobájába.
Kórházba kerülésem után az állapotom tovább romlott, átköltöztettek egy másik szobába, ahol az ujjamra csíptettek egy csipeszszerű eszközt, ami folyamatosan figyelte az oxigénszintemet és ha egy értékhatár alá ment elkezdett sípolni. Mivel továbbra sem javult az állapotom, inkább romlott, innen is tovább költöztettek egy „covid gyűjtőnek” emlegetett helyre, ahol már 13-an, 15-en feküdtünk egy nagy teremben, 24 órás közvetlen felügyelet alatt. Itt már a súlyos állapotban lévők voltak, köztük én is, műszerekkel voltunk összekötve. Itt figyeltem fel arra, hogy már nem csak az oxigénszintet, pulzust és egyéb dolgokat ellenőrzik, hanem a vércukorszintet is. Egyik alkalommal a vércukor vizsgálatot végző nővértől sikerült megkérdeznem, hogy ezt miért kell, hiszen én nem vagyok cukorbeteg. Röviden annyit válaszolt, hogy az egyik gyógyszer, amit adnak, teljesen felborítja a vérképet és emeli a vércukorszintet, amit nekik kezelni kell. 5 napig volt részem ebben a „cukros” állapotban lenni. Nekem szerencsém volt ebben, mert sajnos többen úgy távoztak a kórházi kezelést követően, hogy a cukorszintjüket nem sikerült visszahozni az egészséges tartományba és inzulinra lettek állítva.
Innen a „covid gyűjtőből” vittek tüdő CT-re, aminek az eredménye elég aggasztónak tűnt. 70 százalékos tüdőérintettséget állapítottak meg. Az ott lévő fiatal orvos nyugtatni próbált, hogy bízzunk benne nem lesz rosszabb, mert egy 80-90 százalékos tüdőérintettség már tragikus kimenetelű is lehet. Az itt eltöltött 2-3 nap alatt ez a hely átjáróháznak tűnt. Covidosokat hoztak illetve vittek. Nagyon sok volt az elhízott. Emlékszem, mellettem feküdt egy fiatal 43 év körüli férfi. Amikor bekerült a „covid gyűjtőbe” jobb állapotúnak tűnt, mint amilyen én voltam. Az oxigén maszkot megemelve pár szót még váltottunk is. Aznap este jelezte az ott lévő orvosnak, hogy nagyon kezd fájni a levegő vétele, látszott is rajta a gyors állapotromlás. Hirtelen felgyorsult a fiatal ember körüli orvosi tevékenység, betegszállító jelent meg, elvitték és vissza már nem hozták. Később a dolgait egy zsákba rakták. Onnantól kezdve ezt a fiatalembert már nem láttam többet. Kérdeztem az egyik ápolót, hogy mi lett a fiatalemberrel, csak annyit mondott, hogy gyorsan romlott az állapota és súlyos tüdő érintettsége van 90 százalékos.

Másnapra nekem is tovább romlott az állapotom, az oxigénszaturációmat oxigén adagolás mellett sem sikerült a szükséges szinten tartani. Ennek következménye lett, hogy összepakoltak és levittek a központi intenzívre. Sajnos a helyszín már ismerős volt. Ott szembesültem vele, hogy én vagyok az egyedüli a betegek közül, aki a tudatánál van és nincs altatásban. Ez a helyszín olyan volt, mint egy szerelőcsarnok. Emberek jöttek-mentek, nézték hová lehetne oxigén kivezetéseket létesíteni, ágyakat elhelyezni. A „szkafander” öltözet miatt nehezen lehetett megkülönböztetni az orvost az ápolótól. Minden ápolónak ki volt jelölve egy-egy ott fekvő beteg, akitől bizonyos időközönként vért vett, gyógyszert, ételt adott és mindezek mellett mindent dokumentált. Ekkor csak én voltam, aki enni, inni kapott, mert a többieket szondán vagy valami ilyesmin táplálták altatásban. Itt is nagyon sok volt a túlsúlyos, akiket mozgattak, tisztába tettek és akiken egyéb beavatkozásokat végeztek. Napi rendszerességgel tevékenykedett egy gyógytornász az ott fekvő, altatásban lévő embereknél. Engem sem hagyott ki, de ezek a mozgatások illetve mozgások iszonyú sok energiát vettek ki belőlem. A felülés vagy a talpra állás egy oxigén hiányos állapotban maga volt a küzdelem.
Kapkodtam a levegő után, alig bírtam lecsillapítani az ingert, hogy túléljem a lelkemet is megrázó oxigénhiányt. Amikor ennek a folyamatnak vége lett, úgy éreztem, hogy a maradék erőm is elszállt.
Furcsa kettős érzés volt bennem az intenzív osztályon kapott gyógytornával kapcsolatban. Lelkiekben vágytam rá, hiszen tudtam, hogy a hosszú ideig tartó mozdulatlan fekvés még jobban leépít, a testem viszont tiltakozott a torna alatti oxigénhiányos állapot megélése miatt. Az itt látott dolgok pszihésen is nagyon megterhelőek voltak. Nem egyszerű az intenzív osztályon történő eseményeket látni és átélni, miközben az ember a túlélésért küzd.
Kaptam egy nagy „búvármaszkot” az intenzíven, amiből nagy nyomással jött az oxigén. Olyan érzés volt, mint amikor az ember egy száguldó autóból hirtelen kidugja a fejét és nem tud levegőt venni.
Egy idő után az ember lassan hozzászokik ahhoz az állapothoz, amikor el kell fogadnia, hogy a túlélése miatt, nem ő veszi a levegőt, hanem fújják bele. Ez egy nagyon nehéz állapot volt. Úgy emlékszem, hogy először csak 1 órára rakták rám, kisebb szünet után 3 órára, majd végül egy egész éjszakára. Senki ne gondolja azt, hogy a coviddal kórházba kerülő emberek kialusszák magukat, kipihenik az éves fáradságukat. Kórházban tartózkodásom 24 napja alatt szinte alig aludtam.
Az ember nem tud pihentetően aludni, ami segítené az állapota javulását. Rémálmok gyötrik, amelyek fő témája a fulladás. Agya éjszaka is dolgozik, felriad amikor a szobatársai is rosszakat álmodnak. Rángatózik a teste a megélt álomtól. A felületes alvások alatt hallja a körülötte lévő történések zaját és alig várja már a reggelt

Borzasztó a helyzet ebben a mentális állapotban. De ez van! A külvilágtól el vagy zárva, üzenetek formájában tartod a kapcsolatot a kint lévőkkel. Ez nem az a hely, ahol anyuci vagy valamelyik szeretett hozzátartozód odamegy, megsimogatja a fejedet, és mondja „minden rendben lesz, meg fogsz gyógyulni”. Ez az élethelyzet egy rideg, érzelmektől mentes állapot, ahol a kiszolgáltatott fizikai testedet különböző behatások érik. Rengeteg tűszúrás, vérvétel, ami egy idő után már sok a léleknek is.

Emlékszem, amikor még az intenzív osztályon voltam és már közeledett a reggel az ápolók váltási ideje az akkor rám osztott ápoló elég türelmetlen, kapkodó és felületes volt. Amikor valaki az intenzív osztályra kerül, akkor attól a személytől időközönként vért vesznek, szó szerint csapolják. Ennek az érnek a megszúrását – úgy tudom, hogy – orvos vagy erre kiképzett szakápoló végezheti csak. Nem kellemes, kifejezetten fájdalmas is tud lenni, ezért egy kanült szúrnak be az érbe. Nálam ezt úgy emlékszem ultrahangos készülék segítségével végezték. A sikeres beavatkozás után az orvos levarrta ezt a kanült a csuklómnál lévő bőrhöz, hogy ne mozduljon el.
Visszatérve a kapkodó ápolóhoz, vért kívánt „csapolni” belőlem, de valahogy nem akart jönni. Erre a levarrt kanült minden irányba először finoman, aztán egyre intenzívebben kezdte mozgatni, de nem lett eredmény. Egyszer csak elment, majd visszajött egy vérvételnél használatos eszközzel, hogy vért vegyen. Már az első próba után mondta, hogy „miért nem jön a vér”? Ezután egy másik helyen szúrt meg, de ott sem jött. Elfordítottam a fejem, otthagytam az alkarom és igyekeztem lélekben nem ott lenni, nem érezni a szúrást. Összesen 6-szor szúrt meg, de én csak azt hallottam, hogy „nem értem, miért nincs vér”. Végül elment, de hogy lett-e eredménye a vérvételnek nem tudom, mert már nem akartam, hogy ez az ápoló a közelembe jöjjön. Tudom, emberek vagyunk és nem gépek. Feszült helyzetekben nem úgy megy minden, ahogy normál körülmények között lenne.
Még aznap, napközben jött két ápoló személy, egy mobil röntgennel és az ott fekvő, altatásban lévő betegek tüdejéről igyekeztek felvételt készíteni. Amikor készítették a felvételt, akkor az ápoló személyzet minden tagja elhagyta az intenzív osztályt. Mivel ott voltam a készülék közelében, megkérdeztem, hogy esetleg nekem hoznának-e ólommellényt. A röntgent végző ápolónő intelligensen mondta, hogy sajnos nincsen, ezért nem tud hozni. 3-4 emberről készítettek, ekkor felvételt.

A központi intenzívről 2 nap után elszállítottak egy külön helyiségbe, de még továbbra is az intenzívhez tartozóan, ahol egyedül voltam és maradtam. Utólag tudtam meg, hogy az átszállításom hátterében az volt, hogy kíméljenek az ott látott nyomasztó, pszichésen megterhelő látványtól. Amikor ide elvittek, akkor lehettem a legmélyebb, legrosszabb állapotban, mert fizikai erőm végét éreztem. Itt fordult elő először, hogy nem volt erőm enni. Itt az ápolók etettek, itattak. Ekkor fordult meg a fejemben, hogy „legyen már ennek vége és nem érdekel már, hogy hogyan”. A szükségletek elintézése további erőket vett el tőlem. Aludni nem tudtam, csak néztem ki a fejemből. Az ápolók néha jöttek, dokumentáltak, megetettek, de minden lélek és érzelemmentes volt. Az éjszaka és a nappal váltották egymást én pedig továbbra is csak néztem ki a fejemből. Ebben a külön helyiségben 2 vagy 3 napot töltöttem, majd visszavittek a „covid gyűjtőbe”.

Folytatás következik……..

podium