A gyógyulásom útja 2. rész
Behúztam a nyakam, de hallottam egy reccsenést, ami a testemből jött. Megállt a tetején az autó és én kikapcsoltam a biztonsági övet, szépen kimásztam és kiabálni kezdtem, hogy „Segítség!”. Akkorra az emberek már futottak felénk. Kértem, hogy nézzék meg a barátnőmet. Én nem mozdulhattam, nem engedték. Hívták a mentőket, rendőröket, tűzoltókat. Ott volt velem egy idegen lány, és megkértem, hogy menjen át az autó túloldalára és nézze meg a barátnőmet, tudnom kell, hogy él-e. Életem egyik legszebb mondata hangzott el: „Él a barátnőd. Úgy tűnik nincs nagy baja. Mozgatja mindenét. Mosolyog.” Nagyon sírni kezdtem. A hála könnyei voltak. Láttam a totálkárra tört autót, a szétszóródott ruháinkat, azt gondoltam, hogy nekem nincs nagy bajom, hiszen kimásztam az autóból és nem is fáj semmim. Csak arra tudtam gondolni, hogy „Kérlek Istenem segíts, hogy a barátnőm felépüljön!” Nem tudom, hogy milyen égi segítséget kaptunk aznap, de a veszélyes baleset ellenére jól voltunk, az emberek segítőkészek és nagyon kedvesek voltak, mindenki nyugtatott, mintha egy sor angyal vett volna körül minket. Beszállítottak Zalaegerszegre, a Szent Rafael kórházba, ahol egymás mellé toltak minket a barátnőmmel. Fogtuk egymás kezét és nagyon hálásak voltunk a gondviselésnek, hogy élünk. Egy fél órával azelőtt még hangosan beszélgetve, nevetgélve tartottunk az Őrség felé, most meg a kórházi ágyon fekve fogjuk egymás kezét és sírunk. Vizsgálatok következtek, és rólam nem akarták levenni a mentőben megkapott nyakrögzítő gallért. Bejött egy nagyon kedves hangú orvos és közölte, hogy a barátnőm reggel haza mehet, leveszik a nyakmerevítőjét. Hozzám fordulva közölte, hogy az enyém fönn marad, mert megsérült az egyik nyakcsigolyám és másnap átszállítanak Győrbe az idegsebészetre, mert ha elmozdult bármi a nyakamban, akkor azonnal meg kell műteni. Több száz kilométerre a családunktól csak egymás kezét szorongattuk a barátnőmmel és bíztattuk egymást, hogy minden rendben lesz. A barátnőm elhatározta, hogy elkísér Győrbe, de tudtam, hogy annak ellenére, hogy nincs maradandó sérülése, ő is agyrázkódást kapott, nem jöhet velem, vigyázni kell rá valakinek. Megegyeztünk tehát, hogy rám vigyáznak az orvosok, meg a mentősök, érte pedig eljön az egyik barátunk. Reggel megszorítottuk egymás kezét, patakzottak a könnyeink és elváltunk.
Engem mentőhelikopterrel akartak Győrbe szállítani, de az utolsó pillanatban mégis a mentőautó mellett döntöttek, mert a helikoptert egy nagy balesethez vezényelték ki, velem pedig sietve el kellett indulnia a szirénázó mentőnek, mivel nem tudták mennyire súlyos az állapotom. A mentősök azt hitték, hogy alszom, de hallottam, hogy arról beszélnek, hogy remélik nem bénulok le nyaktól lefelé, olyan súlyosak a sérüléseim és sürgősen meg fognak műteni. Csak arra tudtam gondolni, hogy az ország másik végében a két kisfiam várja haza az anyukáját és hogy kerülhettem ilyen helyzetbe, hogy vajon leszek-e még mozgó, egészséges szülőjük valaha. A győri kórházba beérkezve, rohanva toltak a mentősök folyósokon keresztül. Amikor hirtelen megálltak, orvosok futottak oda és a mentőstiszt hadarni kezdte: „43 éves nő, autóbalesetezett, cervicalis (nyaki) 4-5-6 csigolya érintett, a szalagos struktúrák szakadása, a C4 első nyúlványának törését igazolta az MR, tudata tiszta, jó általános állapotú….” A szigorú tekintetű orvos rám nézett „Jó napot! Tóth főorvos vagyok. Tudja, hogy hol van?” Válaszoltam a könnyeimmel küszködve: „A győri kórházban.” A válaszomra reagálva meg is született a döntés: „A beteg a tudatánál van. Vigyék az MR-be!” Az előző este óta többet voltam CT-ben, és MR-ben, mint addig egész életemben. Úgyhogy a vizsgálat kicsit meg is nyugtatott: „Akkor legalább van 20 vagy 40 percem a műtétig!” Amikor letelt a vizsgálat, egy szobába toltak. A nyakmerevítő és a teljes vízszintes helyzet miatt nem láttam szinte semmit a környezetemből, csak azt érzékeltem, hogy nők jönnek oda hozzám és kedves, lágy hangon beszélnek. A szobatársaim voltak, dicsérték az orvost, akihez kerültem, és a kórházat is. Nagyon hálás voltam a nyugtató szavakért. Várakoztam a szobában. Nem láttam az órát, de sok időnek tűnt, amíg ott feküdtem. Úgy tudtam, visznek rögtön a műtőbe, hogy ne bénuljak le. Egyszer végre megjelent az ágyam végénél a szigorú tekintetű orvos. Láttam, hogy gondterhelt. Nagyon féltem, hogy mit fogok hallani. Aztán a legváratlanabb dolgot kérdezte, amire abszolút nem számítottam: „Magának miért vannak ilyen fejlett nyakizmai?” Először annyira megdöbbentem a kérdéstől, hogy válaszolni se tudtam. Az orvos is rájött, hogy nem értelmezhető a kérdése, ezért kedves hangon magyarázatba fogott: „Az MR felvételek alapján olyan nyaki sérüléseket szenvedett, ami a legtöbb esetben súlyos kimenetelű és azonnali műtétet igényel. Azonban magának nagyon edzett nyakizmai vannak, ami képes volt megtartani a nyakát, nem mozdultak el a csontok se és a roncsolódott ízületek sem. Így most úgy tűnik, nem kell megműtenünk. Fel fog épülni. Elég lesz a konzervatív kezelés. Nyakmerevítőt kell csak viselnie! Ezért kérdeztem, hogy miért ilyen fejlettek a nyakizmai? „ Ekkor eszembe jutott a gerincjóga, amit majdnem másfél éve rendszeresen végzek, amire Attila tanított meg. Hirtelen átfutottak az agyamon a jógaoktató magyarázatai arról, hogy miért olyan fontos a gerincünk egészsége.
„Gerincjógázom 1,5 éve. Attól erős a nyakam.” Válaszoltam lassan az orvosnak. Erre meglepődött: „Igen? Nagy szerencséje van! Ha felépül, folytassa a gerincjógát! ” Ezzel a már kedves hangnemre váltó orvos otthagyott.
– folytatás következik –
