Egri táncpillérek
Mélyen rögzülnek bizonyos sarokpontok a fejekben, ha Eger szóba kerül. Természetesen tolulnak föl az emlékek a várról, a Gárdonyi által megénekelt, Dobó vezette vitézekről, a török uralomra máig emlékeztető minaretről, melynek erkélyéről hajdan a müezzin messze halló hangja szólította imára az „igaz hitűeket”. Megjelennek képzeletünkben a barokk utcácskák, sorsokat idéző polgárházaikkal és templomaikkal, s persze az impozáns bazilika s szemben vele az Eszterházy Károly egri püspök által építtetett Líceum klasszicista épülete, hirdetvén, hogy a katolicizmus igazi fellegvárának évszázadok koptatta és emberkezek által újra meg újra lerakott kövein koppan cipőnk sarka. Egy települést azonban nemcsak épületei emelnek bizonyos rangra, hanem az ott élő, az ott alkotó emberek szelleme is, az ott fogant gondolatok összességéből a város fölé emelhető, mindenféle épített födémnél szebb és maradandóbb kupola.
Ennek a kupolának része Egerben a bor, a szőlőtermesztés, annak kultúrája és hagyománya, építő püspökei, írói, Gárdonyi Gézától Bródy Sándoron át Apor Elemérig, negyedei rendjét évszázadok óta őrző fertálymesterei, dolgos polgárai. Tartóoszlopai, támpillérei pedig mindazok a ma élő és alkotó művészek, akik tehetségüket ebben a városban kamatoztatják, és hírét viszik szerte a világba mindannak a tudásnak és szépségnek, mely fölhalmozódott itt az elmúlt évszázadok alatt. Ennek, az Eger fölé boruló, sudár oszlopokkal alátámasztott, ragyogó kupolának a fundamentumát pedig az a sokak által értelmezhetetlen fogalom képezi, amit egyszerűen egriségnek szokás nevezni. Mert az egri ember, vetődjön bármerre, más városba, országba, kontinensre, nem szűnik meg egrinek lenni, egriként létezni. Ez a város ugyanis nem enged. Örökös, édes-érdes béklyót vet az ide tartozók lába köré, legyen az a szőlőműveshegyen izmosodott vagy a balett-táncos színpadon szökkenő lába.
lyen alkotó, összefogó, hírvivő, el-eltávolodó, de mindig visszatérő és jelenlévő művész a Harangozó-díjas Barta Dóra, aki nem balett-táncos csupán, hanem olyan valaki, aki a tánc, a muzsika révén képes a gyönyörködtetés mellett közösséget alkotni, közönséget és új művészgenerációkat nevelni. A világhírű, Juronics Tamás vezette ;Szegedi Kortárs Balett vezető táncosa remekebbnél remekebb darabokban lép estéről estére színpadra, ám Eger mégis megmaradt bázisnak és szívügynek a számára. Szülővárosában több mint tíz esztendeje működteti Mirkóczki Zitával közösen a Pódium Tánc- és Balettiskolát, ahol megpróbálja megtanítani „lányainak”, mit jelent a tánc, a mozgás, a színpadi jelenlét, s hogyan fogalmazhatók meg a legmagasztosabb gondolatok és a legmélyebb érzések a mozdulatok, az emberi testben rejlő kifogyhatatlan lehetőségek segítségével. Ahogyan a tanítás folyamata elindult, láthatóvá vált számára, hogy amit a gyerekek kapnak, azt képesek lesznek tovább is adni, így az iskola növendékeiből hamarosan megalakult az Egri Fesztivál Balett együttese, természetesen Barta Dóra vezetésével.
És valóban, a tánciskola neveltjeiből szinte egyik pillanatról a másikra vált igazi, a szó legnemesebb és legerősebb értelmében vett együttes. Itt nem aranyos csetlés-botlásról van szó, hanem valóban átélt, technikailag hibátlanul megvalósított, igazi „felnőtt” előadásokról, melyekhez a koreográfiát minden esetben az együttesvezető, Barta Dóra készíti. Olyan úton jár táncosaival, mely a magyar és a világ táncművészetének talán legprogresszívebb vonulatához tartozik, mégis egyéni és különleges ízeket kever produkcióiba. Ez részben annak a szellemi, táncos közegnek köszönhető, melyből indult, s melyet végigjárt eddigi pályafutása során, részben kifogyhatatlan energiát, inspirációt adó táncosainak, akik fiatalságuk, gyermekségük minden őszinteségével képesek átélni és átadni mindazt, amit a koreográfus elképzel. Remek előadásaik közül is kiemelkedik az az este, melyet Varnus Xavérral közösen rendeztek Angyalok háborúja címmel Bach muzsikájára. A fantasztikus orgonista és a fiatal táncegyüttes egyenrangú felekként egységes egészet és remeket alkottak. Nem véletlen hát, hogy Juronics Tamás is közös munkára hívta az egrieket, s a Szegedi Kortárs Balett és az Egri Fesztivál Balett közös produkciójaként létrejött az azóta hatalmas hazai és nemzetközi sikereket megélt mű, Mozart Requiemjének táncos újrafogalmazása. Ez az együttmunkálkodás azonban nemcsak ebben az egy esetben érhető tetten, hisz az egri nyár színes programsorozatában évről évre kiemelkedő helyet foglal el az a két táncos hét, amikor Barta és Juronics szervezésében a Líceum udvarán rendezik meg az Erlau Táncfesztivált, melyre a hazai táncszínházak legjobb produkciói kapnak meghívást.
Az egri táncünnep gerincét a Szegedi Kortárs Balett előadásai, fénypontját pedig természetesen az Egri Fesztivál Balett legújabb Barta Dóra-koreográfiájának bemutatója adja. Így volt ez 2004 nyarán is, amikor az együttes valami egészen különleges, az eddigiektől eltérő, nagyon fontos és mély darabbal, Schubert A halál és a lányka című művével lepte meg közönségét. Barta Dóra erről a koreográfiájáról szólva elmondta, éppen a téma, a halál és a játszók, a gyerekek miatt az volt a célja, hogy magát a táncelőadást és a gondolatokat is fölszabadítsa a zene alól. Csak ritkán érintette a legmélyebb pontokat, inkább ellen akart állni a zenének és a történetnek egyaránt. Az elképzelés remekül valósult meg a színpadon növendékei tolmácsolásában. Bizonyította ezt a bemutató sikere és az a közelmúltban elnyert koreográfusi díj is, melyet ezért a munkájáért ítéltek oda Barta Dórának a Zalaegerszegen rendezett Országos Táncjáték Fesztiválon.
Itt van tehát még egy biztos pont, amihez Eger neve köthető, ez pedig nem más, mint a balett, a tánc mívesen faragott sarokköve, melyet Barta Dóra és együttese csiszol próbáról próbára, előadásról előadásra még simábbra és szemet gyönyörködtetőbbre. Az a város pedig, amely ilyen emberi és szellemi kincsekkel rendelkezik, bátran aspirálhat az Európa Kulturális Fővárosa címre. Nemcsak a megtiszteltetés miatt, hanem mert ilyen, a kultúrát önzetlenül szolgáló emberek szép számmal léteznek és alkotnak Eger ódon falai között.
Forrás: Terasz
Fotó: Dömölky Dániel
