Túléltem egy covidot (2. rész)
A „covid gyűjtőnek” nevezett kórterem ablakai a patak felé néztek, én közvetlenül az ablak mellett kerültem elhelyezésre. Itt továbbra sem változott semmi, covidosokat hoztak-vittek. Kezdetben idősebb nők voltak mellettem, majd két 40 év körüli fiatalember került a kórterembe. Sajnos mind a kettőnek romlott az állapota, így vitték őket tovább, szerintem az intenzív osztályra. Időközben kiszőrösödtem, már küzdöttem a viszketéssel és egy nagyon segítőkész ápolónő vállalta, hogy megborotvál. Az oxigénmaszk miatt, ami valamilyen formában -állapotomtól függően- kórházba szállításomtól rajtam volt, nem volt könnyű a kivitelezés. Itt tudtam meg, hogy 4 nagyon súlyos napom volt, amit meg is éltem és éreztem, amikor csak „ott lebegtem”, nem mozdult az állapotom és nem tudták megmondani, hogy milyen irányba változom. Benne volt a tragédia és a javulás lehetősége is. Állapotom végül is javulásnak indult, jobb lett a közérzetem. A gyógytorna továbbra is kihívásokat jelentett, küzdöttem az oxigénhiánnyal, a kapkodó légzés leküzdésével. Úgy tűnt, mintha újból meg kellene tanulnom levegőt venni, olyan érzés volt, mintha a légzési reflexem cserbenhagyott volna. A baj nem jár egyedül!
Kórházba kerülésem előtt kb. 1 éven át, a közel 83 éves, egyedül élő, egyre jobban demenssé váló édesanyámat láttam el. Napi kétszer voltam nála, reggel és kora délután. Az én kiesésemmel a Gyöngyös mellett élő bátyám igyekezett átvenni ezt a szerepet. Sajnos rosszul sült el. Ő is és anyám is covidos lett, állapotuk gyorsan romlott. Bátyám otthon küzdött a magas lázzal, anyámra a feleségem talált rá, félig öntudatlan állapotban, amit a láz okozott. Mindketten kórházba kerültek. A bátyámmal viberen tartottam a kapcsolatot, anyámról szinte semmit nem tudtam, hiába volt ugyanabban a kórházban, mint én.
Visszatérve rám, a „covid gyűjtőből” pár nap után visszakerültem az osztályos ellátásra. Hárman voltunk egy szobába. A szobatársaim már előrehaladottabb, gyógyultabb állapotban voltak, nem függtek az oxigéntől és már fel tudtak kelni az ágyból. Én még mindig nagyon gyenge voltam, nagy erőfeszítéseket követelt a mozgás, de még az evés is. Annyira le voltam gyengülve, hogy felkelni sem tudtam. A két szobatársam emberségből példát mutatott. Látták, hogy milyen gyenge vagyok, figyeltek rám és segítettek mindenben, amit kértem, különösen az ennivaló előkészítésében. Így telt 2-3 nap, mire kezdtem összeszedni magam. Az volt bennem, hogy fel kell erősödnöm, mert a két szobatársam már csak a negatív tesztre várt, hogy annak birtokában hazamehessen és nem tudhattam előre, hogy kit fognak befektetni mellém a kórterembe.
A két szobatársam hazaengedése után, egy szentistváni férfi került velem egy szobába. Nem tűnt súlyosnak az állapota, szeretett beszélni és próbált bevonni a beszélgetésbe. Ekkor én még oxigénen voltam, a beszéd nagyon fárasztott, így passzív maradtam, csak magammal voltam elfoglalva. A sok fekvés teljesen merevvé tette a testemet, végtagjaim ki voltak hűlve. Próbáltam egy kis meleget, egy kis energiát teremteni a testembe, de ez nagyon megerőltető volt. A külvilággal a kapcsolatot továbbra is csak messengeren illetve viberen tartottam. Sikerült kérnem egy kb. 3 m hosszú vékony csövet, amit összekötöttem az oxigént biztosító berendezéssel és a maszkkal. Ez nagyon sokat segített, mert lehetővé vált, hogy fel tudjak kelni az ágyból és megpróbáljak járni. Sajnos oxigén nélkül ez még nem ment. Oxigénnel együtt is megerőltető volt és közben folyamatosan figyelnem kellett, hogy az oxigénszaturációm ne menjen 90 alá. Ez az állapot már lehetőséget adott arra, hogy tudjak a csapnál mosakodni, borotválkozni, fogat mosni. Ezek a tevékenységek egyszerűnek tűnő napi rutinnak számítanak a normális, betegmentes hétköznapokban, de ott, abban az állapotban nem az volt. Az oxigén maszk átmeneti levétele a tisztálkodás alkalmával, kapkodó légzést váltott ki, ami csak lassan rendeződött. Nagyon kellemetlenek voltak ezek az érzések.
Időközben a bátyám rosszabbodó híreket közölt az állapotáról. Hiába került be a kórházba, a láza ismét felment, az oxigénszintjét csak 85 körül tudták tartani. Igyekeztem tartani benne a lelket, hogy minden rendben lesz, ne adja fel, várjuk vissza és még meg akarom ölelni. Lelkileg megélni, hogy talpra kell állnom, miközben a két szeretett hozzátartozóm állapota romlik, finoman szólva nem volt könnyű.
A napi orvosi vizsgálat állapotomról javuló tendenciát állapított meg, így lehetőségem nyílt átkerülni a covid rehabilitációs osztályra. Ez már egy nyugodtabb hely volt. Egy szobatársam volt, akiről először azt gondoltam, hogy hajléktalan. Nagyon megviselt, legyengült állapotban volt. Én még továbbra is oxigénen, ő már anélkül. Ahogy kezdtünk megismerkedni, kiderült, hogy egy tanárember, aki nagyon súlyos oxigénhiányos állapotban került kórházba. Lilásodó végtagok, közel 90 százalékos tüdőérintettség, de nem helyezték mélyaltatásba. Ködösen emlékezett vissza a kórházba kerülésére, intenzíves ellátására, de kifejezetten emlékezett az egyik orvos mondatára, amikor hezitáltak mit csináljanak vele, altatás vagy maszk legyen. Ekkor az egyik orvos hangját hallotta, hogy „mindenkit meg fogunk menteni”, ezek után az altatás helyett ugyanazt a „búvármaszkot” kapta meg, amit én. Lehet, hogy ez volt a szerencséje? Azt hiszem, hogy ez mindent elmond. Megküzdött ő is az életéért. Ő 3 hét alatt 15 kilót, én 8 kilót adtam le. Ez a fogyás a mélyizmoktól kezdve a kollagén, elasztin háztartást is érintette. Aki ismer, az tudja, hogy rajtam nem igazán volt plusz kiló. Megkezdődtek a rehabilitációs kezelések gyógytornával, légzőgyakorlatokkal és lassan el kellett hagynom az oxigént. Ennek érzése nem volt könnyű. Éjszakánként többször is felébredtem, mert fulladásos álmaim voltak, amelyek miatt az éjszaka közepén azonnal mértem az oxigénszintemet. Itt a rehabilitációs osztályon 3 hét után végre tudtam rendesen tisztálkodni, zuhanyozni. A pára itt még kifogott rajtam, azonnal úgy éreztem, hogy nem kapok elég levegőt. Ez az érzés hazaengedésem után még másfél hónapig elkísért.
Időközben hírt hallottam anyukámról, akinek az állapotáról nem közöltek sok jót. Bár a magas láza 3 nap után lement, a demencia tünetei felerősödtek, nehezen volt érthető mit beszél, elveszítette az egyensúlyát, nem tudott talpra állni. Ez utóbbi állapotot tartósnak vélték. Ennyi negatív hír után jött a másik, a bátyám állapota rosszabbra fordult. Kaptam egy utolsó üzenetet tőle, „Most visznek az intenzívre. Móninak szólj.” Kiderült, hogy olyan szintre romlott az állapota, ami miatt lélegeztetőgépre kellett rakni. Mi játszódott le bennem? Az leírhatatlan! A remény élt csak, hogy viszont fogom látni mindkettőt. Nehéz teher ez a léleknek.
Már több mint 3 hete el voltam zárva a szeretteimtől, nem láthattam, nem érinthettem őket és kettőt közülük lehet, hogy soha nem fogok már látni, csak az emlékeik maradnak bennem. Mindezt úgy megélni, hogy előtte küzdöttem az életemért, figyelni arra, hogy a lelkem ne merüljön le, ne fáradjon ki, igyekeztem nekik szeretetet közvetíteni, reményt adni a túléléshez.
A fizikai állapotom javulóban volt, lépcsőztem, szobakerékpároztam, de valahogy a tüdőm szorító érzése nem akart javulni. Itt senki ne gondolja, hogy a lépcsőzés és a szobakerékpározás a konditermi szinten ment. Pluzoximéter mellett megtettem 10-11 lépcsőfokot, tekertem 2 percet, aztán rendeztem a szorító légzésemet. A mozgásnak volt köszönhető, hogy sikerült a családtagjaimat látni, amint csomagot adtak be, de az integetésen kívül nem volt más lehetőség. A kezelőorvosom lehetőséget látott a hazamenetelemre, amitől már csak egy negatív teszteredmény és egy utolsó tüdőröntgen választott el. A teszt sikeres volt, de a röntgen nem volt kielégítő, amit nagyon is éreztem a levegővételkor megjelenő torokszorításnál.
Végül is 24 nap kórház után, elindított gyógyulás mellett hazakerültem.
folytatás következik, harmadik utolsó rész.
